Harmadik fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom ezt a hatalmas kihagyást, remélem megértitek. Nagyon sok dolgom volt, de most megpróbálom összeszedni magam és hozni folyamatosan a részeket.

Nem érzem az igazinak ezt a részt, olyan átvezetőnek gondolnám, ettől függetlenül bízom benne, hogy tetszeni fog nektek. És Andy felbukkanására sem kell olyan sokat várni :)

Yana

---

This won't last forever It's just another night (Andy Black - Paint it Black)

Levegő után kapkodok, s egy egyszínű díszpárnát szorongtok. Fejfájásom tovább erősödik, képek villannak be egy autóbalesetről. Az Én autóbalesetemről.

- Abby? – szólongat, már sokadszorra a vörös hajú lány. Mellettem ül, bal oldalamon, míg Aaron a jobb oldalamon. Észre se vettem Őket.

Mély levegőt veszek, és bólogatni kezdek, de kiderül, hogy ez nem jó ötlet, mivel a fájdalom élesedik. Próbálom nem kimutatni. Nem akarom, hogy tudjanak arról, amit az elmúlt pár pillanatban átéltem. Talán néhány emlékem volt az. Talán visszatért pár. De őszintén, nem akarom, hogy visszatérjenek. Valamiért félek tőlük. Ha már egyszer eltűntek, akkor maradjanak is ott, ahová mentek.

- Jól vagyok – nyögöm ki a hosszú csendet követően. – Csak fáradt vagyok, szeretnék pihenni egy kicsit.

Szinte ki se ejtem a szavakat a számon, nyálgép már azonnal segítségemre siet, s karjaimat megfogva felsegít. Ezúttal engedem neki, mivel nem állok biztosan a talajon.

- Rendben van – szólal meg apám, aki immár velem szemben áll, a kanapé mögött. – Aaron felkísér. Megágyaztak már neki? – Utolsó mondatával, a kedvesnek tűnő nőhöz fordul, aki nemrég az ajtóban fogadott minket.

- Természetesen – válaszolja kedves hangján, mikor elhaladok mellette. Tudom, merre kell menni, így automatikusan balra fordulok, mikor kiérünk a nappaliból. Egyszerűen tudom, hogy mi merre van.

Beérve az előszobába, megpillantom a lépcsőt, amely felvezet az első emeletre. Óvatosan lépdelek rajta, lépésről lépésre feljebb kerülök. Egyik kezemmel a korlátba kapaszkodok, míg a másik oldalról Aaron nyálgép támogat.

Felérve a lépcsőn egy hosszú folyosó fogad, amely L alakban fut körbe a házban. A padló borítása sima, egyszerű parketta, melynek színe és lakkozása melegséget ad a helyiségnek, ahogy a falak halvány bézs színe is.

Továbbra is a korlátba kapaszkodom, mikor elhaladunk egy újabb nappaliszerű helyiség előtt. Csak egy futó pillantást vethetek rá, s már fordulunk is balra, így szembe kerülök a szobámmal. Tudom, hogy az enyém. A folyosó legvégén van.

- Egyből a lépcsőhöz indultál, amikor kijöttünk a nappaliból – szólal meg Aaron, közben kinyitja a szoba ajtaját. – Ismerős valami?

- Nem – hazudom. Nem akarom neki megmondani az igazat. – Csak logikusan gondolkodtam. Nyilván nem a konyhában van a lépcső, ami felvezet az emeletre. – Szemeimet forgatva elhúzódom tőle, s belépek szobámba. Ismerős illat csapja meg orromat, mely kissé édeskés, de mégsem émelyítő.

Szemem legelőször a hatalmas baldachinos ágyon akad meg, ami a helyiség közepén található, mindkét oldalán egy-egy éjjeli szekrénnyel, rajta lámpákkal, s két ablak, melyből majd csodálhatom az esőt.

Az ággyal szemben egy kis asztal kapott helyet egy tükörrel, mely üresen álldogál.

A falak és a bútorok is fehér színűek, talán kissé túl hűvös az egész szoba megjelenése. Tetszik. Pont olyan, mint amilyennek érzem az egész lényemet.

Beljebb lépdelve felfedezek egy ajtót, amely a gardróbba vezethet. Elé lépek s elhúzom az ajtót, mely könnyedén siklik a sínen. Vállfák, s rajtuk logó ruhák száza tárul elém, és még egyszer ennyi cipő, mindenféle alkalomhoz illően.

- Magadra hagylak – nyom egy gyengéd puszit az arcomra Aaron, majd lassan hátrálva elhagyja szobámat, az ajtót maga után becsukva. Örülök neki, hogy nem nekem kellett odabattyogni és becsukni utána, így egyből ledobhatom magam az ágyra. Hanyatt fekszem, miután papucsomat lerúgom a lábamról. Mély levegőt veszek, s ekkor felfedezek a plafonon néhány csillagot, melyek fel vannak ragasztva. Vajon világíthatnak a sötétben?

Felpattanok és lekapcsolom a világítást, amely eddig beragyogta az egész szobát. Kint újból nekieredt az eső, így komor szürkeség telepszik újdonsült menedékemre. Szekrényemben kutatva valami pizsamaszerűség után hallgatom, ahogy az eső kopog az ablakon. Mikor végre megtalálom, amit keresek, gyorsan belebújok, majd ismét az ágyra vetem magam, ami felett, mint sejtettem, a csillagok haloványan világítanak. Csodálkozva figyelem. Vajon hogy működhetnek?  Mi az, ami miatt világítanak?

Míg bugyutábbnál bugyutább kérdéseken gondolkozom, szemhéjam lassan elnehezül, majd lecsukódik. Az álom egyik pillanatról a másikra ragad magával tudatalattim sötét bugyraiba.

Álmomban egy épület tetején állok. A hűvös szél hosszú hajamba kap, s megtalálva kabátom legapróbb zugait, reszketi meg egész testemet. Megborzongva fordulok meg, majd hirtelen két erős kéz ragadja meg karjaimat, és kezd el lefele vonszolni. Nem látom az arcukat, csak sötét alakokat, melyek kirajzolódnak előttem. Próbálok menekülni, rúgkapálok, ellenállok az erősen húzó erőnek, de mindhiába. Egyre csak vonszolnak magukkal az ajtó felé, amely levezet a tetőről egyenesen az épület belsejébe egy hosszú lépcsőn keresztül…

- Jó reggelt, kisasszony – hallok meg egy kedves női hangot a közvetlen közelemből. Ijedten nyitom ki a szememet, majd ülök fel az ágyból. Fejembe hirtelen éles fájdalom szúr, melyen kezeim szorításával próbálok enyhíteni.

- Elnézést kérek, nem akartam megijeszteni. – Negyvenes éveinek a vége felé járhat már a nő. Arca nyugalmat sugároz, szeme melegséget és fáradtságot. Száját mosolyra húzza, majd kiegyenesedve ujjait összekulcsolja maga előtt. – Mr. Northon küldött fel Önhöz, hogy ébresszem fel, valamint hogy a reggeli tálalva van.

- Persze… Rendben… Köszönöm – dadogom, majd hajamba túrva visszadőlök a párnákra. – Mondja meg apámnak, hogy pár perc és megyek – szólok a nő után, aki apró, tipegő léptekkel halad.

- Természetesen – fordul vissza egy újabb széles mosollyal az arcán.

Nagyot sóhajtva kikecmergek az ágy melegéből, majd papucsomba bújva teszek pár lépést a gardróbig. Nem időzök sokáig, csak leveszem az első egyszerű pólót és farmert, amit meglátok, ezután magamra kapom, és már totyogok is lefele. Nem veszem sietősre, habár gyomrom rendszeres figyelmeztetést ad ürességére.

Lassan lépdelek lefelé, közben felfedezek pár képet, melyek a családot és a barátokat ábrázolják. Szinte mindegyiken rajta vagyok apámmal és egy fiatal, sötét hajú nővel együtt. Arca és mosolya ismerős érzéseket kelt bennem, ám mégsem tudom, hogy ki Ő. Hiányérzetem támad, könnyek gyűlnek a szemembe, a gombóc, amely torkomban egyre csak növekszik, megnehezíti a légzést.

- Szervusz, kislányom. – Apám hangja rángat vissza a valóságba. A lépcső alján áll, tekintetét kérdőn, s egyúttal parancsolóan az enyémbe fúrja. – Már régóta várunk.

- Persze, megyek – hebegem, majd gyorsan szedve a fokokat utolérem. Beérve az étkezőbe pedig látom bátyámat, Jamest és a mellette ülő nyálgépet. Fogalmam sincs, hogy mit kereshet itt. Talán itt él, vagy nincs annál jobb dolga annál, hogy engem idegesítsen.

- Gyere, ülj ide – pattan fel azonnal helyéről, hogy a mellette lévő üres széket kihúzza nekem. Vonakodva, de helyet foglalok. Fogalmam sincs, hogy mennyi lehet az idő, de az ablakon át beszűrődő fényekből ítélve, jóval tíz óra környékén járhat.

- Napközben Mrs. Smith lesz csak itthon. Ha bármi problémád van, hozzá nyugodtan fordulhatsz – közli velem apám, aki közben hozzá kezdet a reggelijéhez. – De telefonon is elérsz minket.

Na, szép! Itt vagyok, azt sem tudom, hogy hol vagyok, és képesek egyedül hagyni egy ekkora házban. Nem mintha érdekelne. Jobb nélkülük, így legalább nyugodtan felfedezhetem a házat, és azt csinálhatok, amit csak akarok.

Elmosolyodom a gondolatra végül, majd Én is hozzá látok a reggelimhez, amely csak egy sima tükörtojás.

- Oh, és majd elfelejtem. A hétvégén tartunk egy kisebb összejövetelt a hazatérésed és a felépülésed alkalmával.

Oh, nagyon szuper. Mert aztán marhára felépültem, amikor semmilyen emlékem sincs, és azt sem tudom, hogy ki is vagyok valójában.

Miután sikerült apámtól, a bátyámtól és az idegesítő nyálgéptől megszabadulnom, boldogan indulok meg felfedező utamra. Nem tehetek róla, túl kíváncsi vagyok. Vajon előtte is ilyen lehettem, vagy egy baleset ennyit változtathatott rajtam?

Kalandomat a földszinten kezdem, ahol minden helyiséget végigjárok, de csak egy fürdőszobára és egy teljesen üres szobára bukkanok, amelyben csak egy íróasztal porosodik. Lassan megkerülöm, ekkor látom, hogy mindkét oldalán fiókok sorakoznak, ebből egyetlen egy zárható. Természetesen először ezzel próbálkozom, de ahogy gondoltam, zárva van. Ezután a többi fiókkal is kísérletet teszek, de mind üres, vagy csak néhány papír pihen bennük, amelyeken kézírás található. Talán levelek.

Érdeklődve veszem a kezembe a legelsőt, majd olvasni kezdem. Mézesebbnél mézesebb, mázosabbnál mázosabb sorokat olvashatok, melyek egy nőnek szólnak, egy Elizabeth nevű nőnek.

Fogalmam sincs, hogy ki lehet, de a nevét olvasva ürességet kezdek el érezni mellkasomban. Mintha mégis tudnám, hogy ki Ő.

- Szerinted mikor mondják el neki? – szűrődnek be a hangok kintről, melyek felkeltik az érdeklődésemet. A félig nyitott ajtóhoz lopódzom, s kitekintek. Mrs. Smith-t pillantom meg egy fiatalabb nővel, aki bőven a harmincas éveinek az elején járhat.

- Nem tudom, Christina. Nem hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy tudjon az édesanyjáról – válaszolja a másik, majd megindul a helyiség felé, ahol én is tartózkodóm.