.

.

szombat, október 01, 2016

Második rész

Sziasztok!
Újabb két hét telt el, és itt is van a következő rész.
Nagyon szépen köszönöm ezt a rengeteg megtekintés és a 8 feliratkozót. Hihetetlenül boldog vagyok miatta.
Remélem tetszeni fog ez a rész is.
Jó olvasást!

Yana


„On the path, Never leading home” (Andy Black - Ribcage)

Kapkodom a fejem a körülöttem zajló események közt. Minden annyira zavaros és új. Belecsöppentem egy új világba, már ha ezt az én esetemben lehet így nevezni, és fogalmam sincs arról, amit egész nap mesélnek nekem, reményekkel teli szemmel, hátha visszatér pár emlékem.
Nem sokkal felébredésem után megismertem állítólagos apámat, aki igencsak jóvágású férfi, mellesleg dúsgazdag. Mindennap újabb és újabb emberek jönnek hozzám, már lassan beleörülök. Idegesítőek és szánalmasak, ahogy némelyik sírást imitálva elrohan, vagy pedig be nem áll a szája, miközben régi történeteket mesél, melyekben Én is benne voltam.
– Elég legyen – kiabálom el magam. Kezemet halántékomra szorítom, s mélyen belélegzem a levegőt, mely megtölti tüdőmet. Fejem szét akar robbanni, mintha egy kalapáccsal ütnék belülről.
Az ágyamnál ülő lány ijedten tekint rám könnyes, szürke szemével. Szőke haját lófarokba fogta, és az egészet egy sötétkék masnival koronázta meg. Ruhájának szegélyét gyürködi, míg egy dühös pillantást küldve felém, felpattan helyéről és kirohan.
Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, oldalamra fordulok, s mivel nincsenek bennem csövek így ezt nyugodtan megtehetem. Takarómat, ami hófehér, magamhoz ölelem.
A liliomcsokor már hervadásnak indult a kis éjjeli szekrényen, de egy virág még mindig pompásan mutogatja kelyhét és szórja édeskés illatát. Ellazít és megnyugtat. Lehunyva szemem néhány pillanatig elkalandozhatok, messze innen. Vajon a falakon kívül milyen lehet? Az ablakból, amit látok, mindenhol jelen van az a hatalmas nyüzsgés és tömeg? Vajon ott kint milyen lehet a levegő? Milyenek lehetnek az erdők és mezők?
Az ablak felől halk kopogásra leszek figyelmes, amely egyre jobban sűrűsödik. Kinyitva pilláimat látom, hogy víz folyik le az üvegen, mögötte pedig a szürke, homályos égbolt terül el. Tudom, mi ez, érzem a bensőmben, de valahogy mégis új és csodálattal tölt el, ahogy a cseppek száguldoznak egymással versengve, majd eltűnnek, és helyükre újabbak érkeznek.
– Ez lenne az eső – suttogom. Ezután kibújok a meleg paplan alól, mezítelen lábaimat a hideg padlóra teszem, s lassú lépésekkel elindulok az ablak felé. Nem ez az első, hogy a sétálással próbálkozom, de valahogy annyira megbabonáz az eső zenéje, hogy csak araszolva jutok el a csupasz ablakig.
Karjaimmal átölelem testem, hogy valamelyest melegítsem azt. Megérzek vállamon két kezet, melyek végigsimítva karomon átkarolnak. Tudom, ki az. Már hozzászoktam.
– Megint esik – szólal meg kissé magas hangjával, lehelete a fülemet csiklandozza. – Meg fogsz fázni. Bújj vissza az ágyba.
– Jó így nekem – kibontakozom karjaiból, és pár lépést teszek balra, hogy távolabb kerüljek tőle. Aaron csalódottan kifújja a levegőt. Állítása szerint mi szerelmesek vagyunk, de valahogy ezt képtelen vagyok elfogadni.
– Miért vagy ilyen? – kérdezi, némi szomorúságot csempészve hangjába.
– Nem akarom megint hallani, hogy régen más voltam – vetem neki oda bosszúsan. Már számtalanszor elmondták, hogy a balesett előtt mennyivel kedvesebb voltam, és mennyivel visszafogottabb.
– Rendben van. – Vet rám egy utolsó pillantást, majd elindul ágyam felé. Nem kell felé fordulnom, hogy tudjam, leül rá. Szinte látom magam előtt, ahogy kissé nőiesen keresztbe teszi lábait. Nem emlékszem rá, de ebben a pár napban sikerült kiismernem. Nem szimpatikus. Nem tudom, hogy a baleset előtt mit láthattam benne. Túl nyomulós, és van valami megmagyarázhatatlan undokság a tekintetében. Kiráz tőle a hideg.
Ahogy telik az idő, nem szólunk egymáshoz. Nem akarok vele beszélni, csak figyelem az esőcseppek versengését, hogy melyikük jut előbb célba, a vesztébe. Észre sem veszem, hogy megérkezik apám, Davis. Mikor megérinti vállamat, dühösen kifújom a levegőt, amiért megzavart ábrándozásomban.
– Jó hírem van, kislányom – dörmögi. – Hazajöhetsz.
– Aha – válaszolom, meg sem erőltetve magamat. Örülnöm kéne neki, hogy hazamehetek, hogy van, ahova hazamehetek, de igazából nem tölt el örömmel az otthon szó fogalma. Igazából nem tudom mit jelent, hogy otthon.
– Aaron, összepakolnál? – Továbbra sem fordítom feléjük tekintetemet, karjaimat pedig szorosabban fonom magam köré. Nem akarok innen elmenni. Biztonságban érzem itt magam.
– Persze. – Az ágy megnyikordul, ahogy a húszas éveiben járó fiú feláll. Lassan megfordulok és figyelem a szőkét. Undor tölt el.
– Készen állsz rá, kincsem? – Apám kedvességet csempész hangjába, hogy enyhítsen szorongásomon, amely ezek szerint kiült arcomra és egész lényemre.
– Nem tudom – mély levegőt veszek. – Azt hiszem.
Figyelem, ahogy a két férfi előttem halad. Aaron egy táskával a kezében, amelyben az a kevés kis holmim van, amit behoztak nekem, apa pedig zsebre dugott kézzel pillantgat felém, ahogy hátul battyogok magamban, a szobában hagyott már-már elhervadt liliomokat siratva.
Kiérve a kórház épületéből borongós idő fogad minket. Az eső már elállt, csak néhány apró kósza csepp érezhető még hébe-hóba. Hűvös van, mely részben a szélnek köszönhető.
Végigballagunk a lépcsőn és a nagynak nem nevezhető udvaron, majd az út szegélyéhez érünk, ahol egy éjfekete autó parkol. Hirtelen fejembe éles fájdalom nyilall, kezemet halántékomhoz szorítom, ajkaimat összezárom, nehogy hangot adjak a fájdalomnak.
Míg Aaron bepakolja a táskát a csomagtartóba, addig apám kinyitja a jármű hátsó ajtaját.
– Jól vagy, kincsem? – jön kérdése, amire nem válaszolok, hanem helyet foglalok az ülésen, s az ablakon bámulok ki, melyen apró vízcseppek csillognak.
Fejfájásom lassan megszűnik, de egy tompa, nyomó érzés megmarad.
Apa az anyósülésen foglal helyet, Aaron pedig mellettem, ezután a sofőrünk elindítja az autót.
– Otthon minden jobb lesz. – Megfogja kezemet, amit az ülésen pihentetek. Kínosan elhúzom, mivel zavar kezének melege és nyirkossága.
– Aha – hümmögöm, majd tovább figyelem a tájat, amely mellett elhaladunk. Egyre több zöld terület jelenik meg, ahogy elhagyjuk a város központját. A mellettem ülő fiú folyamatosan beszél hozzám, de nem igazán figyelek oda rá. Az egész személyisége és megjelenése irritál. Csak reménykedem benne, hogy nem lakik velünk.
– Abigail – hallom meg nevemet már sokadszorra, de elsőre nem reagálok rá semmit se. Még mindig fura ez, és bár így szólít mindenki, még nem tudtam hozzászokni.
– Mmm? – fordulok el az ablaktól, hogy egyenesen Aaron hamis kék szemébe nézzek, mely vészesen közel van hozzám.
– Megérkeztünk. – Hangja magasan cseng egy férfihoz képest, mosolya túl erőltetett.
– Hurrá! – felelem unottan, s meg sem várva apámat, aki ajtót nyithatna, kimenekülök az autó fullasztó légköréből. Állam szinte a földet veri, ahogy szemem elé tárul a hatalmas ház, a hozzá tartozó kerttel. Falai kívülről hófehérek, teteje kék színben pompázik. Három szintje miatt kis híján megáll bennem az ütő. Hányan élhetünk ebben a házban?
A bejárati ajtóhoz egy rövid lépcsősor vezet, ahol egy kedvesnek tűnő idős hölgy vár minket bokáig érő sötét szoknyában, fehér ingben és egy kötényben, mely elméletileg a ruháját védi a kosztól, de gyakorlatilag semmit sem érhet.
– Üdvözlöm, Uraim és kisasszony! – Száját mosolyra húzza, ugyanakkor ujjait fájdalmasan tördeli. – Már nagyon vártuk a kisasszonyt haza. Aggódtunk Önért.
Értetlenül nézek végig mindenkin. Tudtam, hogy apám gazdag, de nem hittem volna, hogy ennyire. Úgy érzem magam, mint egy mesebeli hercegnő, aki valójában nem is érzi jól magát ebben a környezetben, de ugye nem alkothatok véleményt ilyen rövid idő alatt.
– Menjünk be! – Apa kezét gyengéden hátamra teszi, úgy tessékelve beljebb. Átlépve a küszöböt, a múltkori vörös hajú lány rohan le. Nem igazán emlékszem a nevére, de az idegesítően nagy érzékenységére igen.
– Abby! – Szinte nyakamba ugrik, de megfogva felkarjait távol tartom magamtól. – Annyira jó, hogy végre hazaengedtek! – Hangja még mindig magas, talán túlságosan is. Sérti a fülemet.
– Ja, szerintem is – felem unottan, majd megindulok a nappali felé, ahova egy rövid folyosó vezet. Mindkét irányba nyílnak ajtók, de tudom, hogy a nappali velem szemben van, jobbra az étkező, balra pedig a konyha található. Mindenhol a fehér szín dominál, egyedül a függönyök és díszpárnák öltik magukra a kék különböző árnyalatait.
A nappali balra eső részén egy kis társalgó- vagy kávézóféle van kialakítva egy szófával, két fotellel és egy hozzájuk passzoló üveg dohányzóasztallal.
A hatalmas U alakú kanapéhoz és a vele szemben elhelyezett plazmatévéhez egy két fokos lépcső vezet le. Ez mellett pedig egy hatalmas, tolható üvegajtó kapott helyet, mely a teraszra nyílik. Az ajtó átlátszóságának köszönhetően tökéletes a rálátás a kertre és a medencére. Elképedve bámulom a helyiséget. Kezemet végighúzom a kanapé anyagán, mely bársony puhaságú.
– Ismerős valami, kislányom? – Hallom meg apám hangját a háttérből. Körbetekintek még egyszer, mielőtt ráemelném pillantásom a férfira.
– Nem igazán – hazudom. Valójában ismerős az egész környezet, tudom, mi merre van, de mégis olyan idegen minden.
Homlokomba az éles fájdalom ismét belé hasít. Szemem behunyva próbálom elviselni elmém kínzását, kevés sikerrel. Megkapaszkodom a kanapéban, majd lassú léptekkel megkerülve azt, leülök rá. Égett szagot érzek, és mindent homályosan látok, mintha füst ködösítené el látásomat. Hatalmas csattanást hallok, mint amikor fém a fémnek ütközik, majd megjelenik előttem egy sötét autó, amely egyenesen felém rohan. Fülsüketítő sikoltásban török ki, kezem arcom elé kapom, s kissé összegörnyedek.
Csak képzelem – mondogatom magamban, és reménykedem benne, hogy hamar véget ér.