Harmadik fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom ezt a hatalmas kihagyást, remélem megértitek. Nagyon sok dolgom volt, de most megpróbálom összeszedni magam és hozni folyamatosan a részeket.

Nem érzem az igazinak ezt a részt, olyan átvezetőnek gondolnám, ettől függetlenül bízom benne, hogy tetszeni fog nektek. És Andy felbukkanására sem kell olyan sokat várni :)

Yana

---

This won't last forever It's just another night (Andy Black - Paint it Black)

Levegő után kapkodok, s egy egyszínű díszpárnát szorongtok. Fejfájásom tovább erősödik, képek villannak be egy autóbalesetről. Az Én autóbalesetemről.

- Abby? – szólongat, már sokadszorra a vörös hajú lány. Mellettem ül, bal oldalamon, míg Aaron a jobb oldalamon. Észre se vettem Őket.

Mély levegőt veszek, és bólogatni kezdek, de kiderül, hogy ez nem jó ötlet, mivel a fájdalom élesedik. Próbálom nem kimutatni. Nem akarom, hogy tudjanak arról, amit az elmúlt pár pillanatban átéltem. Talán néhány emlékem volt az. Talán visszatért pár. De őszintén, nem akarom, hogy visszatérjenek. Valamiért félek tőlük. Ha már egyszer eltűntek, akkor maradjanak is ott, ahová mentek.

- Jól vagyok – nyögöm ki a hosszú csendet követően. – Csak fáradt vagyok, szeretnék pihenni egy kicsit.

Szinte ki se ejtem a szavakat a számon, nyálgép már azonnal segítségemre siet, s karjaimat megfogva felsegít. Ezúttal engedem neki, mivel nem állok biztosan a talajon.

- Rendben van – szólal meg apám, aki immár velem szemben áll, a kanapé mögött. – Aaron felkísér. Megágyaztak már neki? – Utolsó mondatával, a kedvesnek tűnő nőhöz fordul, aki nemrég az ajtóban fogadott minket.

- Természetesen – válaszolja kedves hangján, mikor elhaladok mellette. Tudom, merre kell menni, így automatikusan balra fordulok, mikor kiérünk a nappaliból. Egyszerűen tudom, hogy mi merre van.

Beérve az előszobába, megpillantom a lépcsőt, amely felvezet az első emeletre. Óvatosan lépdelek rajta, lépésről lépésre feljebb kerülök. Egyik kezemmel a korlátba kapaszkodok, míg a másik oldalról Aaron nyálgép támogat.

Felérve a lépcsőn egy hosszú folyosó fogad, amely L alakban fut körbe a házban. A padló borítása sima, egyszerű parketta, melynek színe és lakkozása melegséget ad a helyiségnek, ahogy a falak halvány bézs színe is.

Továbbra is a korlátba kapaszkodom, mikor elhaladunk egy újabb nappaliszerű helyiség előtt. Csak egy futó pillantást vethetek rá, s már fordulunk is balra, így szembe kerülök a szobámmal. Tudom, hogy az enyém. A folyosó legvégén van.

- Egyből a lépcsőhöz indultál, amikor kijöttünk a nappaliból – szólal meg Aaron, közben kinyitja a szoba ajtaját. – Ismerős valami?

- Nem – hazudom. Nem akarom neki megmondani az igazat. – Csak logikusan gondolkodtam. Nyilván nem a konyhában van a lépcső, ami felvezet az emeletre. – Szemeimet forgatva elhúzódom tőle, s belépek szobámba. Ismerős illat csapja meg orromat, mely kissé édeskés, de mégsem émelyítő.

Szemem legelőször a hatalmas baldachinos ágyon akad meg, ami a helyiség közepén található, mindkét oldalán egy-egy éjjeli szekrénnyel, rajta lámpákkal, s két ablak, melyből majd csodálhatom az esőt.

Az ággyal szemben egy kis asztal kapott helyet egy tükörrel, mely üresen álldogál.

A falak és a bútorok is fehér színűek, talán kissé túl hűvös az egész szoba megjelenése. Tetszik. Pont olyan, mint amilyennek érzem az egész lényemet.

Beljebb lépdelve felfedezek egy ajtót, amely a gardróbba vezethet. Elé lépek s elhúzom az ajtót, mely könnyedén siklik a sínen. Vállfák, s rajtuk logó ruhák száza tárul elém, és még egyszer ennyi cipő, mindenféle alkalomhoz illően.

- Magadra hagylak – nyom egy gyengéd puszit az arcomra Aaron, majd lassan hátrálva elhagyja szobámat, az ajtót maga után becsukva. Örülök neki, hogy nem nekem kellett odabattyogni és becsukni utána, így egyből ledobhatom magam az ágyra. Hanyatt fekszem, miután papucsomat lerúgom a lábamról. Mély levegőt veszek, s ekkor felfedezek a plafonon néhány csillagot, melyek fel vannak ragasztva. Vajon világíthatnak a sötétben?

Felpattanok és lekapcsolom a világítást, amely eddig beragyogta az egész szobát. Kint újból nekieredt az eső, így komor szürkeség telepszik újdonsült menedékemre. Szekrényemben kutatva valami pizsamaszerűség után hallgatom, ahogy az eső kopog az ablakon. Mikor végre megtalálom, amit keresek, gyorsan belebújok, majd ismét az ágyra vetem magam, ami felett, mint sejtettem, a csillagok haloványan világítanak. Csodálkozva figyelem. Vajon hogy működhetnek?  Mi az, ami miatt világítanak?

Míg bugyutábbnál bugyutább kérdéseken gondolkozom, szemhéjam lassan elnehezül, majd lecsukódik. Az álom egyik pillanatról a másikra ragad magával tudatalattim sötét bugyraiba.

Álmomban egy épület tetején állok. A hűvös szél hosszú hajamba kap, s megtalálva kabátom legapróbb zugait, reszketi meg egész testemet. Megborzongva fordulok meg, majd hirtelen két erős kéz ragadja meg karjaimat, és kezd el lefele vonszolni. Nem látom az arcukat, csak sötét alakokat, melyek kirajzolódnak előttem. Próbálok menekülni, rúgkapálok, ellenállok az erősen húzó erőnek, de mindhiába. Egyre csak vonszolnak magukkal az ajtó felé, amely levezet a tetőről egyenesen az épület belsejébe egy hosszú lépcsőn keresztül…

- Jó reggelt, kisasszony – hallok meg egy kedves női hangot a közvetlen közelemből. Ijedten nyitom ki a szememet, majd ülök fel az ágyból. Fejembe hirtelen éles fájdalom szúr, melyen kezeim szorításával próbálok enyhíteni.

- Elnézést kérek, nem akartam megijeszteni. – Negyvenes éveinek a vége felé járhat már a nő. Arca nyugalmat sugároz, szeme melegséget és fáradtságot. Száját mosolyra húzza, majd kiegyenesedve ujjait összekulcsolja maga előtt. – Mr. Northon küldött fel Önhöz, hogy ébresszem fel, valamint hogy a reggeli tálalva van.

- Persze… Rendben… Köszönöm – dadogom, majd hajamba túrva visszadőlök a párnákra. – Mondja meg apámnak, hogy pár perc és megyek – szólok a nő után, aki apró, tipegő léptekkel halad.

- Természetesen – fordul vissza egy újabb széles mosollyal az arcán.

Nagyot sóhajtva kikecmergek az ágy melegéből, majd papucsomba bújva teszek pár lépést a gardróbig. Nem időzök sokáig, csak leveszem az első egyszerű pólót és farmert, amit meglátok, ezután magamra kapom, és már totyogok is lefele. Nem veszem sietősre, habár gyomrom rendszeres figyelmeztetést ad ürességére.

Lassan lépdelek lefelé, közben felfedezek pár képet, melyek a családot és a barátokat ábrázolják. Szinte mindegyiken rajta vagyok apámmal és egy fiatal, sötét hajú nővel együtt. Arca és mosolya ismerős érzéseket kelt bennem, ám mégsem tudom, hogy ki Ő. Hiányérzetem támad, könnyek gyűlnek a szemembe, a gombóc, amely torkomban egyre csak növekszik, megnehezíti a légzést.

- Szervusz, kislányom. – Apám hangja rángat vissza a valóságba. A lépcső alján áll, tekintetét kérdőn, s egyúttal parancsolóan az enyémbe fúrja. – Már régóta várunk.

- Persze, megyek – hebegem, majd gyorsan szedve a fokokat utolérem. Beérve az étkezőbe pedig látom bátyámat, Jamest és a mellette ülő nyálgépet. Fogalmam sincs, hogy mit kereshet itt. Talán itt él, vagy nincs annál jobb dolga annál, hogy engem idegesítsen.

- Gyere, ülj ide – pattan fel azonnal helyéről, hogy a mellette lévő üres széket kihúzza nekem. Vonakodva, de helyet foglalok. Fogalmam sincs, hogy mennyi lehet az idő, de az ablakon át beszűrődő fényekből ítélve, jóval tíz óra környékén járhat.

- Napközben Mrs. Smith lesz csak itthon. Ha bármi problémád van, hozzá nyugodtan fordulhatsz – közli velem apám, aki közben hozzá kezdet a reggelijéhez. – De telefonon is elérsz minket.

Na, szép! Itt vagyok, azt sem tudom, hogy hol vagyok, és képesek egyedül hagyni egy ekkora házban. Nem mintha érdekelne. Jobb nélkülük, így legalább nyugodtan felfedezhetem a házat, és azt csinálhatok, amit csak akarok.

Elmosolyodom a gondolatra végül, majd Én is hozzá látok a reggelimhez, amely csak egy sima tükörtojás.

- Oh, és majd elfelejtem. A hétvégén tartunk egy kisebb összejövetelt a hazatérésed és a felépülésed alkalmával.

Oh, nagyon szuper. Mert aztán marhára felépültem, amikor semmilyen emlékem sincs, és azt sem tudom, hogy ki is vagyok valójában.

Miután sikerült apámtól, a bátyámtól és az idegesítő nyálgéptől megszabadulnom, boldogan indulok meg felfedező utamra. Nem tehetek róla, túl kíváncsi vagyok. Vajon előtte is ilyen lehettem, vagy egy baleset ennyit változtathatott rajtam?

Kalandomat a földszinten kezdem, ahol minden helyiséget végigjárok, de csak egy fürdőszobára és egy teljesen üres szobára bukkanok, amelyben csak egy íróasztal porosodik. Lassan megkerülöm, ekkor látom, hogy mindkét oldalán fiókok sorakoznak, ebből egyetlen egy zárható. Természetesen először ezzel próbálkozom, de ahogy gondoltam, zárva van. Ezután a többi fiókkal is kísérletet teszek, de mind üres, vagy csak néhány papír pihen bennük, amelyeken kézírás található. Talán levelek.

Érdeklődve veszem a kezembe a legelsőt, majd olvasni kezdem. Mézesebbnél mézesebb, mázosabbnál mázosabb sorokat olvashatok, melyek egy nőnek szólnak, egy Elizabeth nevű nőnek.

Fogalmam sincs, hogy ki lehet, de a nevét olvasva ürességet kezdek el érezni mellkasomban. Mintha mégis tudnám, hogy ki Ő.

- Szerinted mikor mondják el neki? – szűrődnek be a hangok kintről, melyek felkeltik az érdeklődésemet. A félig nyitott ajtóhoz lopódzom, s kitekintek. Mrs. Smith-t pillantom meg egy fiatalabb nővel, aki bőven a harmincas éveinek az elején járhat.

- Nem tudom, Christina. Nem hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy tudjon az édesanyjáról – válaszolja a másik, majd megindul a helyiség felé, ahol én is tartózkodóm. 

Második rész

Sziasztok!

Újabb két hét telt el, és itt is van a következő rész.

Nagyon szépen köszönöm ezt a rengeteg megtekintés és a 8 feliratkozót. Hihetetlenül boldog vagyok miatta.

Remélem tetszeni fog ez a rész is.

Jó olvasást!

Yana

---

„On the path, Never leading home” (Andy Black - Ribcage)

Kapkodom a fejem a körülöttem zajló események közt. Minden annyira zavaros és új. Belecsöppentem egy új világba, már ha ezt az én esetemben lehet így nevezni, és fogalmam sincs arról, amit egész nap mesélnek nekem, reményekkel teli szemmel, hátha visszatér pár emlékem.

Nem sokkal felébredésem után megismertem állítólagos apámat, aki igencsak jóvágású férfi, mellesleg dúsgazdag. Mindennap újabb és újabb emberek jönnek hozzám, már lassan beleörülök. Idegesítőek és szánalmasak, ahogy némelyik sírást imitálva elrohan, vagy pedig be nem áll a szája, miközben régi történeteket mesél, melyekben Én is benne voltam.

– Elég legyen – kiabálom el magam. Kezemet halántékomra szorítom, s mélyen belélegzem a levegőt, mely megtölti tüdőmet. Fejem szét akar robbanni, mintha egy kalapáccsal ütnék belülről.

Az ágyamnál ülő lány ijedten tekint rám könnyes, szürke szemével. Szőke haját lófarokba fogta, és az egészet egy sötétkék masnival koronázta meg. Ruhájának szegélyét gyürködi, míg egy dühös pillantást küldve felém, felpattan helyéről és kirohan.

Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, oldalamra fordulok, s mivel nincsenek bennem csövek így ezt nyugodtan megtehetem. Takarómat, ami hófehér, magamhoz ölelem.

A liliomcsokor már hervadásnak indult a kis éjjeli szekrényen, de egy virág még mindig pompásan mutogatja kelyhét és szórja édeskés illatát. Ellazít és megnyugtat. Lehunyva szemem néhány pillanatig elkalandozhatok, messze innen. Vajon a falakon kívül milyen lehet? Az ablakból, amit látok, mindenhol jelen van az a hatalmas nyüzsgés és tömeg? Vajon ott kint milyen lehet a levegő? Milyenek lehetnek az erdők és mezők?

Az ablak felől halk kopogásra leszek figyelmes, amely egyre jobban sűrűsödik. Kinyitva pilláimat látom, hogy víz folyik le az üvegen, mögötte pedig a szürke, homályos égbolt terül el. Tudom, mi ez, érzem a bensőmben, de valahogy mégis új és csodálattal tölt el, ahogy a cseppek száguldoznak egymással versengve, majd eltűnnek, és helyükre újabbak érkeznek.

– Ez lenne az eső – suttogom. Ezután kibújok a meleg paplan alól, mezítelen lábaimat a hideg padlóra teszem, s lassú lépésekkel elindulok az ablak felé. Nem ez az első, hogy a sétálással próbálkozom, de valahogy annyira megbabonáz az eső zenéje, hogy csak araszolva jutok el a csupasz ablakig.

Karjaimmal átölelem testem, hogy valamelyest melegítsem azt. Megérzek vállamon két kezet, melyek végigsimítva karomon átkarolnak. Tudom, ki az. Már hozzászoktam.

– Megint esik – szólal meg kissé magas hangjával, lehelete a fülemet csiklandozza. – Meg fogsz fázni. Bújj vissza az ágyba.

– Jó így nekem – kibontakozom karjaiból, és pár lépést teszek balra, hogy távolabb kerüljek tőle. Aaron csalódottan kifújja a levegőt. Állítása szerint mi szerelmesek vagyunk, de valahogy ezt képtelen vagyok elfogadni.

– Miért vagy ilyen? – kérdezi, némi szomorúságot csempészve hangjába.

– Nem akarom megint hallani, hogy régen más voltam – vetem neki oda bosszúsan. Már számtalanszor elmondták, hogy a balesett előtt mennyivel kedvesebb voltam, és mennyivel visszafogottabb.

– Rendben van. – Vet rám egy utolsó pillantást, majd elindul ágyam felé. Nem kell felé fordulnom, hogy tudjam, leül rá. Szinte látom magam előtt, ahogy kissé nőiesen keresztbe teszi lábait. Nem emlékszem rá, de ebben a pár napban sikerült kiismernem. Nem szimpatikus. Nem tudom, hogy a baleset előtt mit láthattam benne. Túl nyomulós, és van valami megmagyarázhatatlan undokság a tekintetében. Kiráz tőle a hideg.

Ahogy telik az idő, nem szólunk egymáshoz. Nem akarok vele beszélni, csak figyelem az esőcseppek versengését, hogy melyikük jut előbb célba, a vesztébe. Észre sem veszem, hogy megérkezik apám, Davis. Mikor megérinti vállamat, dühösen kifújom a levegőt, amiért megzavart ábrándozásomban.

– Jó hírem van, kislányom – dörmögi. – Hazajöhetsz.

– Aha – válaszolom, meg sem erőltetve magamat. Örülnöm kéne neki, hogy hazamehetek, hogy van, ahova hazamehetek, de igazából nem tölt el örömmel az otthon szó fogalma. Igazából nem tudom mit jelent, hogy otthon.

– Aaron, összepakolnál? – Továbbra sem fordítom feléjük tekintetemet, karjaimat pedig szorosabban fonom magam köré. Nem akarok innen elmenni. Biztonságban érzem itt magam.

– Persze. – Az ágy megnyikordul, ahogy a húszas éveiben járó fiú feláll. Lassan megfordulok és figyelem a szőkét. Undor tölt el.

– Készen állsz rá, kincsem? – Apám kedvességet csempész hangjába, hogy enyhítsen szorongásomon, amely ezek szerint kiült arcomra és egész lényemre.

– Nem tudom – mély levegőt veszek. – Azt hiszem.

Figyelem, ahogy a két férfi előttem halad. Aaron egy táskával a kezében, amelyben az a kevés kis holmim van, amit behoztak nekem, apa pedig zsebre dugott kézzel pillantgat felém, ahogy hátul battyogok magamban, a szobában hagyott már-már elhervadt liliomokat siratva.

Kiérve a kórház épületéből borongós idő fogad minket. Az eső már elállt, csak néhány apró kósza csepp érezhető még hébe-hóba. Hűvös van, mely részben a szélnek köszönhető.

Végigballagunk a lépcsőn és a nagynak nem nevezhető udvaron, majd az út szegélyéhez érünk, ahol egy éjfekete autó parkol. Hirtelen fejembe éles fájdalom nyilall, kezemet halántékomhoz szorítom, ajkaimat összezárom, nehogy hangot adjak a fájdalomnak.

Míg Aaron bepakolja a táskát a csomagtartóba, addig apám kinyitja a jármű hátsó ajtaját.

– Jól vagy, kincsem? – jön kérdése, amire nem válaszolok, hanem helyet foglalok az ülésen, s az ablakon bámulok ki, melyen apró vízcseppek csillognak.

Fejfájásom lassan megszűnik, de egy tompa, nyomó érzés megmarad.

Apa az anyósülésen foglal helyet, Aaron pedig mellettem, ezután a sofőrünk elindítja az autót.

– Otthon minden jobb lesz. – Megfogja kezemet, amit az ülésen pihentetek. Kínosan elhúzom, mivel zavar kezének melege és nyirkossága.

– Aha – hümmögöm, majd tovább figyelem a tájat, amely mellett elhaladunk. Egyre több zöld terület jelenik meg, ahogy elhagyjuk a város központját. A mellettem ülő fiú folyamatosan beszél hozzám, de nem igazán figyelek oda rá. Az egész személyisége és megjelenése irritál. Csak reménykedem benne, hogy nem lakik velünk.

– Abigail – hallom meg nevemet már sokadszorra, de elsőre nem reagálok rá semmit se. Még mindig fura ez, és bár így szólít mindenki, még nem tudtam hozzászokni.

– Mmm? – fordulok el az ablaktól, hogy egyenesen Aaron hamis kék szemébe nézzek, mely vészesen közel van hozzám.

– Megérkeztünk. – Hangja magasan cseng egy férfihoz képest, mosolya túl erőltetett.

– Hurrá! – felelem unottan, s meg sem várva apámat, aki ajtót nyithatna, kimenekülök az autó fullasztó légköréből. Állam szinte a földet veri, ahogy szemem elé tárul a hatalmas ház, a hozzá tartozó kerttel. Falai kívülről hófehérek, teteje kék színben pompázik. Három szintje miatt kis híján megáll bennem az ütő. Hányan élhetünk ebben a házban?

A bejárati ajtóhoz egy rövid lépcsősor vezet, ahol egy kedvesnek tűnő idős hölgy vár minket bokáig érő sötét szoknyában, fehér ingben és egy kötényben, mely elméletileg a ruháját védi a kosztól, de gyakorlatilag semmit sem érhet.

– Üdvözlöm, Uraim és kisasszony! – Száját mosolyra húzza, ugyanakkor ujjait fájdalmasan tördeli. – Már nagyon vártuk a kisasszonyt haza. Aggódtunk Önért.

Értetlenül nézek végig mindenkin. Tudtam, hogy apám gazdag, de nem hittem volna, hogy ennyire. Úgy érzem magam, mint egy mesebeli hercegnő, aki valójában nem is érzi jól magát ebben a környezetben, de ugye nem alkothatok véleményt ilyen rövid idő alatt.

– Menjünk be! – Apa kezét gyengéden hátamra teszi, úgy tessékelve beljebb. Átlépve a küszöböt, a múltkori vörös hajú lány rohan le. Nem igazán emlékszem a nevére, de az idegesítően nagy érzékenységére igen.

– Abby! – Szinte nyakamba ugrik, de megfogva felkarjait távol tartom magamtól. – Annyira jó, hogy végre hazaengedtek! – Hangja még mindig magas, talán túlságosan is. Sérti a fülemet.

– Ja, szerintem is – felem unottan, majd megindulok a nappali felé, ahova egy rövid folyosó vezet. Mindkét irányba nyílnak ajtók, de tudom, hogy a nappali velem szemben van, jobbra az étkező, balra pedig a konyha található. Mindenhol a fehér szín dominál, egyedül a függönyök és díszpárnák öltik magukra a kék különböző árnyalatait.

A nappali balra eső részén egy kis társalgó- vagy kávézóféle van kialakítva egy szófával, két fotellel és egy hozzájuk passzoló üveg dohányzóasztallal.

A hatalmas U alakú kanapéhoz és a vele szemben elhelyezett plazmatévéhez egy két fokos lépcső vezet le. Ez mellett pedig egy hatalmas, tolható üvegajtó kapott helyet, mely a teraszra nyílik. Az ajtó átlátszóságának köszönhetően tökéletes a rálátás a kertre és a medencére. Elképedve bámulom a helyiséget. Kezemet végighúzom a kanapé anyagán, mely bársony puhaságú.

– Ismerős valami, kislányom? – Hallom meg apám hangját a háttérből. Körbetekintek még egyszer, mielőtt ráemelném pillantásom a férfira.

– Nem igazán – hazudom. Valójában ismerős az egész környezet, tudom, mi merre van, de mégis olyan idegen minden.

Homlokomba az éles fájdalom ismét belé hasít. Szemem behunyva próbálom elviselni elmém kínzását, kevés sikerrel. Megkapaszkodom a kanapéban, majd lassú léptekkel megkerülve azt, leülök rá. Égett szagot érzek, és mindent homályosan látok, mintha füst ködösítené el látásomat. Hatalmas csattanást hallok, mint amikor fém a fémnek ütközik, majd megjelenik előttem egy sötét autó, amely egyenesen felém rohan. Fülsüketítő sikoltásban török ki, kezem arcom elé kapom, s kissé összegörnyedek.

Csak képzelem – mondogatom magamban, és reménykedem benne, hogy hamar véget ér.

Első fejezet

Sziasztok!

Eltelt két hét és most itt is vagyok az első fejezettel. Nagyon szépen köszönöm a 7 feliratkozót és a megtekintéseket. Nagyon boldoggá tettetek vele.

Remélem ez a rész is annyira, vagy még jobban tetszeni fog mint az előző.

Jó olvasást!

Yana

---

„Nothing left,now I'm feeling numb” 

(Andy Black - Ribcage)

 Minden olyan sötét és hideg, nem látok semmit sem és nem érzek semmit sem. Mintha lebegnék, vagy egy feketelyuk kellős közepén lennék, amely magába szippantott. Talán elraboltak, esetleg meghaltam?

            Végtagjaimat próbálom mozgatni, de azok nem reagálnak agyam parancsaira. Kétségbe esem. Sikítani akarok, futni akarok, ahogy csak bírok, de semmi. Mindenem felmondta a szolgálatot.

Ki vagyok? Hol vagyok? Mi történt velem? – Folyamatosan ezek a kérdések cikáznak át elmémen, melyekre nem kapok választ, hiába erőltetem meg magam.

A nagy sötétségből hirtelen egy fénypontot vélek felfedezni szinte velem szemben, amely közeledik felém, nem is, egyre jobban növekszik, végül kirajzolódik előttem egy arc, igaz, homályosan. Nem ismerem fel, talán egy férfi arca lehet. Nem tudom hova rakni. Aztán újabb fénypontok jelennek meg, s megint egyre nagyobbá nőnek, újabb és újabb homályos képeket mutatva meg. Mintha egy rosszul sikerült fotósorozatot látnék.

„Abigail.”

A hang élesen szeli át a teret. Kristálytisztán hallom, ahogy egy név betűit szólaltatja meg dallamosan, kissé rekedtesen, mélyen.

A képeket fürkészem, hátha kiélesedik valamelyik, s talán megmutatja a hang gazdáját, de sajnos a hatalmas monitorokra emlékeztető négyzetek és téglalapok még homályosabbak lesznek, míg nem eltűnnek.

„Mindent helyrehozok. Ígérem!” szólal meg újra ismeretlen hang. Dallama megnyugtat, s nem érzem magam egyedül. De ki lehet ez? Ki beszél hozzám?

A hang után próbálok sietni. Tudni akarom, kié, belé akarok kapaszkodni. Ő lehet az, aki kiszabadíthat innen.

Megerőltetem magam, megmozdítom egyik ujjamat, legalábbis úgy érzem, végül lassacskán a többit is. Szememet behunyom, s erősebben koncentrálok.

Gyerünk, menni fog – bíztatom magam, szinte már hallom saját elmém hangját, majd mikor úgy vélem, elég erős vagyok, kinyitom a szemem.

A végtelennek tűnő feketeség eltűnik, helyét pedig a félhomály veszi át, s pár sötét alak, akik egy kupacba tömörültek. Körém.

Pislogok párat, hogy kitisztítsam látásomat, ezután minden élesebb, élénkebb kezd lenni. Arcok rajzolódnak ki előttem, egészen pontosan három. Két férfié és egy nőé. Mindegyikük vonásain aggodalom uralkodik, némi félelemmel és megkönnyebbüléssel vegyülve.

– Abigail – szólal meg a magasabbik, szőke hajú férfi, ugyanazt a nevet kiejtve, melyet a nagy sötétségben hallottam, de a hang nem stimmel. Tehát tényleg ez a nevem.

Lassan mozgatva fejem, körbenézek. Egy szobában vagyok, amelyet beragyog a nappali fény. Balra tőlem egy kis szekrényféle magasodik, tetején egy hatalmas csokor liliom kapott helyet. Jobb kezemből cső lóg ki, amely egyenesen egy zacskóba fut. Átlátszó folyadék található benne, s szép lassan csöpög le egy kisebb tartályba, majd a csőbe.

Pityegésre leszek figyelmes, ami felgyorsul, ahogy megpróbálom ülőhelyzetbe tornázni magam.

– Óvatosan – teszi kezét hátam mögé a másik férfi. Arca megnyugtató vonásai barátságosak, kedvességről árulkodnak. Mogyoróbarna szeme ismerősen csillog. Tudom, ki Ő, de valahogy mégsem.

Az előbb hallott pityegés ismét normális ütemben szólal meg. Rá kell, hogy jöjjek, bizony az a pityegés az Én szívverésemet tükrözi.

– Hogy érzed magad? – jön a kérdés, majd kezét elvéve hátamról, visszaül a székre, amely az ágyam mellé van elhelyezve.

– Nem tudom. – Kissé magas és halk hang szól, az enyém. Válaszom automatikus és egyszerű, talán kissé távolságtartó.

– Aby? – fogja meg kezemet a baloldalamon ülő lány. Haja vöröses, lágy hullámokban omlik vállára. Arcát szépen keretezi. Hatalmas szemében könnyek csillognak, amit nem értek miért.

– Kik vagytok? – kérdezem, közben visszadőlök fekvőhelyzetbe. – És hol vagyok?

– Nem emlékszel ránk? – A sötét hajú férfi hangjából lepődöttséget hallok ki. Értetlenül nézek rá.

– Talán kéne? – Hangom még mindig közömbös, jobbnak látom, ha nem mutatok ki érzéseket, így biztonságban vagyok.

Visszakérdezésemet hallva a vöröske sírásban tör ki. Arcát kezével eltakarja, hogy könnyeit ne lássuk, de azt az idegesítő szipogást és szürcsölést nem tudja elnémítani. Fejem majd’ szétrobban a zaj, valamint a körém gyűlt kisebb tömeg hatására. Mutatóujjammal és hüvelykujjammal közrefogom orrnyergemet, s gyengéden masszírozni kezdem.

– Vidd ki, Aaron, és szóljatok az orvosoknak – utasítja a szőke hajú férfit a sötét hajkoronájú, aki azonnal cselekszik. Megfogja a lány karját, segít neki felállni, majd vállát átölelve kitámogatja a helyiségből. – Abigail, emlékszel valamire?

Rövid ideig csendben maradok. Nem tudom, hirtelen mit válaszoljak a kérdésére. Ismerős, de nem tudom hova tenni Őt, ahogy a többieket sem. Nem tudom, megbízhatok-e bennük.

– Nem sok mindenre – válaszolom talán az igazat, mert jó magam sem tudom, hogy emlékszem-e valamire.

A férfi tekintete elkomorul, az arcán ülő aggodalom mellé szomorúság társul. Mély levegőt vesz, ökölbe szorítja kezét, hogy enyhítsen a remegésén. Fehér inget visel, melynek felső két gombja szabadon van hagyva, karján pedig az anyagot feltűrte. Sötét haja kócosan koronázza kinézetét.

– Tudod, hogy Én ki vagyok? – Hangosan fújja ki a levegőt, kérdését fogai közt szűri ki, hangja remeg. – Ugye, rám emlékszel?

Megrázom fejemet, torkomban lassan gombóc növekszik, amely fojtogat. Miért érzem ezt? Ki Ő? Ki Ő nekem?

– A bátyád vagyok, Aby. – Kezét szívére teszi, ezzel alátámasztva őszinteségét. – James, a Te bátyád.

Csak nézek rá. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Nézem, ahogy könnyek szöknek a szemébe, ahogy megfogja kezemet, s megszorítja. El akarom rántani, de valami a belsőmben nem engedi.

– A többiek, Ők kik voltak? – teszem fel kérdésemet hosszú csendet követve, de választ nem kapok rá, mivel egy orvos ront be a kórházi szobába. Nagy levegőt veszek, és elviselem a kivizsgálást. Egy fénylő izével belevilágít szemembe, mely fájni kezd a fényár miatt, közben kérdéseket tesz fel az állapotommal kapcsolatban.

– A nevét tudja? – Elveszi a világító izét, mire sűrűn pislogok, hogy visszanyerjem látásomat.

– Igen, Abigail vagyok. – Kissé megrázom fejemet, ezután megdörzsölöm szememet.

– Tudja, mi történt Önnel? – jön az újabb kérdés. Még csak a második, de már most a falra tudnék mászni. Miért nem tudnak békén hagyni?!

– Semmire sem emlékszem a nevemen kívül, majd pont arra fogok, hogy mi történt – dörmögöm, nem törődve azzal, amit udvariasságnak hívnak.

– Abigail – James hangja élesebben szólal meg ezúttal, szidalmat hordozva magában. Megforgatom a szememet.

– Rendben – motyogja az orvos egy papírra írogatva valamit. – Jelenleg hogy érzi magát?

– Sehogy. – Ismét közömbös vagyok. Nem akarok ilyen hülye kérdésekre válaszolni. Semmi szükség rájuk. Csak az időmet pazarolják.

Nem kell sokat várnom, hogy az orvos végezen a kivizsgálásommal, s megállapítsa amnéziámat. Nem tudom, hogy kellene rá reagálnom, talán össze kéne zuhannom és kétségbeesetten kutatnom az emlékeim után. Barátkoznom kéne a számomra idegenekkel, akik, nagyon is úgy néz ki, hogy ismernek engem. Olyan üresnek érzem magam, de valahogy ez jó. Megnyugtat. Nem akarok semmit se tudni. El akarok futni innen, messze tőlük és újrakezdeni mindent. Minden egyes porcikám ezt kívánja, de még sétálni sem engednek, pedig nagyon szeretnék mozogni egy keveset. Ki tudja, mennyi ideig feküdtem ebben az ágyban.

 Meg fogok így őrülni.

Prológus

Sziasztok!

Eljött ez a nap is, meghoztam a prológust. 

Rettentően boldog vagyok a 6 feliratkozó miatt, és a megtekintések miatt, amelyet már most kapott a blog. Nagyon köszönöm! <3

Mit is mondhatnék még? Jó olvasást!

Yana

---

„Heaven's gone, the battle's won I had to say goodbye”(BVB - Goodbye Agony)

Szikrázó napsütés ragyogja be Dover városát, a mellette elterülő kisebb kiterjedésű erdőket s nagyobbnál nagyobb mezőket. Ritka az ilyen napsütéses időjárás a kikötővárosban és környékén. Az év nagy részében szürke felhők borítják el az eget s változtatják komorrá a hangulatot.

A szántóföldeket több keskeny, valamint néhány kanyargósabb út szeli ketté, amely a betondzsungelből vezet ki, vissza a természetbe. Kevesen használják ezeket az utakat, mióta megépült a londoni sztrádához kapcsolódó autópálya. Akik azonban mégis igénybe veszik, legtöbbször a városi nyüzsgés elől menekülnek a békét és nyugalmat adó falvakba.

A légkör békés és nyugodt. A farmokon folyik a munka, a falvakba turisták járkálnak vagy pihennek biztonságot adó lakóházakban. Ám a Coombe Rd-on egy éjfekete színű Ford Mustang száguld végig, sofőrje pedig profi autóversenyzőket megszégyenítő módon manőverezik egy-egy élesebb kanyarban.

Menekül, méghozzá egy sötét furgon elől, amely Dovertől idáig üldözte.

Nem látni be az üldöző járműbe, mivel ablakai sötétítettek, azonban a Mustangban ülő két utas, egy anya és lánya, mégis tudják, hogy ki van a nyomukban, pontosabban, ki küldte az elvetemült sofőrt.

A két nő szorosan egymásba kapaszkodik, közben hátra-hátrapillant. Míg a lány sötétbarna haját laza kontyban fogta össze, addig anyja sötét fürtjeit hagyta göndören vállára omlani, ezzel keretezve csaknem hibátlan arcát, amelyen most aggódalom és félelem tükröződik.

A fiatal sofőr, aki talán alig lehet huszonhat éves, ujjaival fekete félhosszú hajába túr, hogy a szemét megszabadítsa az abba lógó kósza tincsektől. Orrában és alsó ajkának bal oldalán piercing díszeleg, nyakát pedig tetoválások tarkítják. Öltönyt visel, nyakkendőjét kissé meglazítja idegeségében, majd a sebességváltóra teszi kezét, s keményebben a gázba tapos.

Arcának markáns vonalai egy csepp félelemről sem tanúskodnak. Tekintete hatalmas dühtől ég, egész testét átjárja az adrenalin. Győztesnek érzi magát. Tudja, ha most elkapják Őket, életének abban a pillanatban vége szakadna, és ezt nem engedheti meg.

A furgon egyre jobban közeledik, hiába hajt a férfi egyre gyorsabban. Egy élesebb kanyarban becsúsztatja az autót, ekkor a furgon gyorsítani kezd, s egyenesen a Mustangba rohan, amely pörögve szántja tovább az utat, míg végül egy fának csapódik.

Mindent üvegszilánkok és autóalkatrészek a borítanak. A furgon egy pillanatra megáll a roncs mellett, aztán tovább hajt.

Benzinszag terjeng a levegőben, majd a jármű motorja lángra kap. A sofőr eszméletét visszanyerve azonnal cselekszik, amint megpillantja a kigyulladt motort. Biztonsági övét elvágja egy késsel, amelyet mindig magánál tart, majd az ajtót kirúgva kimászik az autóból. Ekkora már mindent ellep a sűrű fekete füst.

A férfi köhögve kirángatja a hátsó ajtót, ahol a fiatal lány ül vérző fejjel.

– Előbb anyut – suttogja rekedten, minden erejét összeszedve, mire a férfi vet egy pillantást az említett nőre. Arca eltorzult az ütés és a vér hatására, eszméletét elvesztette, talán már el is távozott az élők közül, mivel az autó az ő oldalán csapódott a fának.

A férfi habozás nélkül kiszabadítja a lányt, aztán karjaiba kapva minél messzebbre próbálja vinni a lángoló autótól, ám az hirtelen felrobban, s ezzel a földre taszítja a két fiatalt.

Szirénák hangja szakítja meg a békés útszakasz csendjét, ahogyan a baleset helyszínére igyekszik a rendőrség.

Egy névtelen betelefonáló informálta a kapitányságot a mentőkkel és a tűzoltókkal együtt a balesetről, és a feltehető áldozatok számáról. Azonban mire odaérnek, a fiatal férfinak nyoma sincs, csak a lányt találják meg az aszfalton feküdve, és az ekkor már halott édesanyját. A lány sérüléseit azonnal ellátják, majd rohammentővel kórházba szállítják, ahol gépekre kötve tartják életben.

A Blogról

Cím: Broken Record

Műfaj: Regény, akció, romantikus

Andy Biersack fanfiction

Író: Yana Park

Részek érkezése: kéthetente
Béta: A. T. Jolt

Blog nyitása: 2016. szeptember 3.

Blog zárása: nem tervezett

Fejléc: saját

Design: Deviantartról származik, én csak átalakítgattam

Kódok: Criticism Blog Design

---

A történetben előfordulhatnak trágár kifejezések, valamint felnőtt tartalom, melyekért nem vállalok felelősséget.
Másolni, lopni Tilos!
A történet kitalált, bármilyen egyezés a valósággal a véletlen műve.

Jó olvasgatást.

Fülszöveg

Emlékek.

Lehetnek rosszak, s lehetnek jók. Nem tudjuk szabályozni őket. Meghatároznak, formálják személyiségünket. Némelyik elhalványul, némelyik örökre az elménkbe vésődik. De mi van akkor, ha az embernek egyáltalán nincsenek emlékei?

Abigail Northon gazdag családból származik. Apja, Davis Northon, a DN Company gyógyszergyártó cég tulajdonosa, mely az egész világ gyógyszerellátását biztosítja.

Egy nap Abigail autóbalesetet szenved, melynek következtében elveszíti édesanyját, s emlékezetét. Mindent újra kell kezdeni, ám egy hang, a múltjából, mélyen elméjébe, s szívébe éget.